Hírek
Egy pár szó a mentális egészségről…
Érezted-e valaha is fiatal korodban, hogy méltatlan vagy bármire is vagy csak egyszerűen értéktelen vagy? Talán éppen most is így érzed magad. Nem vagy egyedül ezzel az érzéssel. Még ha néha úgy is érzed, hogy te vagy a legmagányosabb ember a világon, vigasztaljon a tudat, hogy mindannyian éreztük már ehhez hasonlóan magunkat… időről időre, kisebb vagy nagyobb mértékben ledönt minket ez a folytogató érzés. Nem kellemes élmény átélni ezt, de személy szerint úgy gondolom, hogyha valaki el tudja fogadni ezeknek az érzéseknek a létezését, az önfejlesztés felé vezető út könnyebbé válik majd számára. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez egy könnyen kezelhető dolog, ez egy folyamatos munka, ami néha akár egy egész életen át is tarthat. Ebben a szövegben fel szeretném hívni a figyelmet egy olyan dologra ami sokszor homályban rejtőzik. Éppen ezért a mentális egészségről fogok beszélni a továbbiakban.
Sokakhoz hasonlóan én is átéltem már szorongással teli helyzeteket és mély szomorúságot is. Mind az iskolában, mind otthon. Ez oda vezetett, hogy depressziós időszakokban találtam magam, amelyekről fogalmam sem volt, hogyan kezeljem őket. Ezeket az érzéseket nehéz szavakba önteni, olyanok, mint egy kusza fonalgombolyag, amit nem lehet megérteni. Kezdetben lehetetlen feladatnak tűnt, hogy ezt megpróbáljam közvetíteni a családom és a barátaim felé. Ugyanakkor féltem, hogy mások nehéznek és problémásnak látnak majd, ha őszintén beszélek arról, hogy valójában mit érzek. Kifejlesztettem egy módszert arra, hogy elnyomjam ezeket az érzéseket. Elkezdtem eljátszani a boldog és gondtalan ember szerepét, aki mindent megtesz, amit az emberek elvárnak tőle. De amikor elkezdtem figyelmen kívül hagyni ezeket az érzéseket, elkezdtem figyelmen kívül hagyni magamat és a saját jólétemet. Az iskolában ritkán beszéltek az olyan problémákról, mint a szorongás, a depresszió stb. Miután befejeztem az iskolát, és kiléptem az iskolapadból váltak aktív beszédtémává a baráti körömben ezek a fontos témák. Sokan közülük hasonló magányérzetet és zavarodottságot éltek át, de azt is érezték, hogy túl kevesen beszélnek erről nyíltan. Úgy gondolom, hogy ha valóban beszélgettünk volna ezekről a súlyos témákról az iskola meghatározó éveiben, akkor a magány csillapíthatatlan érzését nem éreztem volna olyan legyőzhetetlennek, mint akkor.
Ma már aktív módon cselekszem annak érdekében, hogy a mentális egészségem rendben legyen. Ha rossz napom elmondom azt a körülöttem levőknek, így nem kell kitalálniuk miért változott meg a viselkedésem. Az elegendő alvás és a testmozgásról való gondoskodás – bármennyire is fárasztó ez a mondás – szintén segít abban, hogy jó alapot teremtsen ennek a belső munkának. A legfontosabb, hogy igyekszem kedves lenni magamhoz, azzal, hogy nem becsülöm le magam és az eredményeimet. Ehelyett igyekszem azokra a jó dolgokra koncentrálni, amiket sikerült elérnem a nap folyamán, mivel az a gondolat hajt előre, hogy a kis győzelmek is győzelmek. Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, feltettem egy kérdést a családomnak és a barátaimnak. “Milyen tanácsot adnál a fiatalabb énednek?”. A válasz egyhangú volt. “Merj beszélni róla. Öntsd szavakba az érzéseidet, ha kell akár szavanként. Ez is egy jó kezdet…”
