Hírek
Utazás a Balkánon egy Daciával
Agustín és Sol vagyunk, utazók, hivatásunk szerint antropológus és szociális pedagógus, együtt alkotjuk a Raíces en Movimiento nevű vándorló projektet.
2010 óta járjuk a világot azzal a céllal, hogy tisztában legyünk azzal, mi történik a bolygón, új kultúrákat, eszméket, életmódokat ismerjünk meg, és hatást gyakoroljunk az általunk meglátogatott helyekre. A poggyászunkban élmények és emlékek vannak, amelyek örökre bevésődnek a retinánkba.
Az életet állandó mozgásban lévő utazásként értelmezzük, egy végtelen körforgásként, amelynek célja nem az, hogy elérjünk egy helyet, hanem hogy élvezzük az utazást, hogy képesek legyünk arra, hogy táplálkozzunk belőle, hogy tapasztalatokat cseréljünk és növekedjünk a találkozásokból, minden egyes új és ismeretlen tájból. Az utazás egy nagyszerű tanulási folyamat, tele élményekkel és kihívásokkal. Ez egy állandó változás az élet során, a tudatosság és az észlelés változása. És mindazért, amit az utazás hoz nekünk, az ember szeretne valami értékeset vinni mindazoknak az embereknek és helyeknek is, ahol olyan szívesen fogadtak minket. Ezért állunk meg mindig hosszabb időre minden egyes helyen, hogy valóban megragadjuk a lényeget, hogy kapcsolódjunk a mindennapokhoz, és jobban elmerüljünk a helyi életben, hogy még többet tudjunk nyújtani magunkból. Az adás és a befogadás tartja a világot mozgásban.
Hozzászoktunk az időbeli korlátok nélküli utazásokhoz, mint például a latin-amerikai utazásaink, ahol több mint 50.000 km-t tettünk meg stoppal és tömegközlekedéssel, és részt vettünk különböző szociális projektekben, amelyekkel útközben találkoztunk. Ezúttal úgy döntöttünk, hogy Erdélybe jövünk, hogy részt vegyünk egy 9 hónapos projektben az Európai Szolidaritási Testülettel, és az utazás dinamikája megváltozott, mivel az utazásra szánt időnk főként a hétvégékre és a 18 napos szabadságra korlátozódik.
Amikor megérkeztünk ide, az első utakat vonattal vagy stoppal tettük meg, rájöttünk, hogy Romániában a távolságok kicsit trükkösek lehetnek, mert az útvonalak és a tömegközlekedés nem a legjobb. De ez nem mentség arra, hogy kihagyjuk a csodálatos tájakat, falvakat és embereket, akikkel itt találkozhatunk. Ennek tudatában beláttuk, hogy ahhoz, hogy valóban megismerjük a körülöttünk lévő területet, a lehető legjobban kihasználjuk a szabadidőnket és szabadabban mozogjunk, jó megoldás a saját közlekedési eszköz.
Így kezdtünk el eladó autókat keresni Székelykeresztúron, a városban, ahol lakunk, és rábukkantunk egy gyönyörű zöld Dáciára, a Balkán stílusának szélviharára. Nincs románabb jármű egy Daciánál, így úgy gondoltuk, hogy tökéletes társ lesz ehhez az élményhez. Ez a 2001-es Dacia Supernova még azelőtt született, hogy Románia csatlakozott volna az Európai Unióhoz, és így sokkal modernebb használt autók kerültek a piacra más országokból, például Németországból. Bár Romániában sok Dacia van, mi csak néhány Supernovát láttunk az utakon.
Miután elvégeztünk egy mechanikai ellenőrzést, és végrehajtottuk az összes alapvető biztonsági beállítást, hogy biztosan kibírja az utunkat, – mint például a visszapillantó tükrök rögzítése, a szélvédőtörlők és a biztonsági övek cseréje, – megtettük az első próbaútunkat a Bözödi-tóhoz. Meghívtuk barátainkat, Antoniót és Sarát, hogy csatlakozzanak hozzánk. Az útjelző táblákat követve egy nagyon rossz állapotú és rendkívül keskeny földúton haladtunk, amely egy zöldellő erdőbe vezetett, elképesztően szép, de a rengeteg gödör és sár miatt kissé veszélyes volt öreg autónk számára. Egy ponton az autó hőmérséklete az út által megkövetelt erőfeszítés miatt eléggé megemelkedett, és mivel ez volt az első alkalom, inkább megálltunk, és hagytuk pihenni egy kicsit. Sara és Sol elmentek sétálni, amíg mi vártuk, hogy az autó helyreálljon. A lányok végigsétáltak a keskeny úton, amíg el nem tűntek a szemünk elől. Tizenöt perccel később Agustin és Antonio nagyon furcsa zajt hallott a távolból.
Úgy hangzott, mintha egy motorkerékpár vagy egy fűkasza közeledett volna. De nem az volt, hirtelen egy hatalmas fehér Land Rover jelent meg az autónk előtt, mivel az úton nem fértünk el egymás mellett. A sofőr megállt és kiszállt az autóból. A férfi elég furcsa volt, úgy nézett ki, mint egy szafari felfedező, elkezdett hozzánk franciául beszélni, amire mi az egyik legértékesebb nyelvi kincsünkkel, magyarul válaszoltunk: “nem tudom, angolul, angolul”. A férfit három gyermeke, a felesége, egy kutya és meglepő módon Sara és Sol kísérte, akik a kocsi hátuljából szálltak ki. Úgy látszik, a férfi megtalálta őket az út mentén sétálva, és nagyon kedvesen javasolta, hogy szálljanak be az autóba, mert nagyon veszélyes ott sétálni, ugyanis tele van medvékkel. Azt tanácsolta, hogy minél hamarabb menjünk el, mert ha ott állunk, az az életünkbe kerülhet. A figyelmeztetést egy meghívás kísérte, hogy bármikor elmehetünk hozzá kávézni, amikor csak akarunk, és megnézhetjük az általa felvett medvés videókat. Elbúcsúztunk, ő az út szélén lévő árokba húzta a Land Rovert, hogy kikerüljön minket. Folytattuk utunkat, míg végül elértük a tavat. Ezek után rájöttünk, hogy volt egy aszfaltozott út, ami sokkal gyorsabb és biztonságosabb lett volna, de mivel teljesen ismeretlen volt ez a hely, hajlamosak voltunk elég gyakran eltévedni. Amint megérkeztünk, egy nagyon kedves román család hívott meg minket az otthonukba, így végül a délutánt gulyás és pálinka társaságában velük töltöttük. Tényleg nagyszerű felavatása volt ez a mi Daciánknak. Másnap visszamentünk a tóhoz a megfelelő úton és minden gond nélkül megérkeztünk. A tó partján leparkoltuk az autót, és egy kajakozással és pihenéssel töltött délután után, amikor haza akartunk menni, rájöttünk, hogy az akkumulátor lemerült. Kiderült, hogy mivel régi autóról van szó, nem figyelmeztet, hogy égnek a lámpák. Szerencsére szinte azonnal megállt egy sofőr, hogy segítsen nekünk, felvontatta az autót egy lejtőn, és megmutatta, hogyan kell hátramenetben beindítani.
Augusztus közepén indultunk Bukarestbe, hogy találkozzunk a barátainkkal, akik meglátogattak minket. Az autó tele volt pakolva mindenféle túlélőfelszereléssel, így például ruhák, matracok, hálózsákok, takarók, sátor, élelmiszer, kempinggáz, zseblámpák, elsősegélycsomag és vészhelyzeti eszközök kerültek a kocsinkba. Brassóba érkezve az éjszaka kezdett leszállni, és szörnyű vihar kísérte. Átkeltünk a Kárpátokon, de az eső annyira felerősödött, hogy a látási viszonyok rendkívül megromlottak, kicsit meg is ijedtünk, ezért úgy döntöttünk, hogy éjszakára megállunk Comarnicban. Másnap nagyon jó időnk volt, és már nem voltunk messze Bukaresttől. Odaérve meglepett minket az autósok vadsága, még a GPS is olyan manőverekre utasított minket, amelyeket más országban soha nem tudtunk volna megcsinálni, de amikor láttuk, hogy minden autó ezt csinálja, összeszedtük a bátorságunkat, hogy szembenézzünk a fővárosi forgalom kaotikus tömegével. Biztosak vagyunk benne, hogy akik itt a Google Maps-et programozzák, azok román sofőrök.
Persze, főváros lévén talán érthetőbb ez a sokkal agresszívebb vezetési mód, mint amit mi megszoktunk a mi szeretett Hargitánkban, ahol nagyon értékeljük városunk nyugalmát. Aznap elmentünk a barátainkért a reptérre. Egy éjszakát aludtunk a nagyvárosban, másnap pedig összepakoltuk az összes csomagot, a barátainkét és a miénket is. Nem volt hely semmi másnak. Amikor már készen álltunk az indulásra, boldogan és ünnepelve, be akartuk indítani az autót, de semmi sem történt. Rájöttünk, hogy megint lemerült az akkumulátor, de ezúttal a lámpák nem világítottak. Azonban készenlétben tartottuk a töltőkábeleket minden vészhelyzetre. Tekintve, hog nem tudunk románul, az utcán mutogattuk a kábeleket az autósoknak.. Az egyik megállt és félreállt az autójával, hogy feltöltse az akkumulátorunkat. Mit keresett öt külföldi egy Hargita rendszámú Dacia Supernovában? Ezután gyorsan megoldódótt a probléma.
Az útra érve ismét belevetettük magunkat a bukaresti forgalomba. Örültünk, barátaink egyhangúan skandálták a viva viva sofőrünk, sofőrünk!, minden alkalommal, amikor Agustin valamilyen extrém manővert hajtott végre, hogy kikerülje az autókat. A kaotikus forgalom Agustin és Sol teljes koncentrációját igényelte, akik próbálták megfejteni az utat, és előre látni a sofőrök és a GPS váratlan reakcióit. Ebben az őrületben kezdtünk el gondolkodni az autó elnevezésén. Balkáni nevet kerestünk, így a Dragomirna merült fel, de a Dragoberta könnyebben megjegyezhető volt. Így maradt a Dragoberta. Egy kissé stresszes fél óra után úgy tűnt, hogy végre a nagyváros kijáratánál vagyunk.
Ez volt a legnagyobb izgalom pillanata barátaink számára, hiszen végre beléptek a várva várt Romániába. Ám egy emelkedőn, a Transzfogarasok felé vezető útra térve, a gázpedál elsüllyedt, és már nem lehetett mozgatni az autót. Nem hittük el. Az út szélére álltunk, felvettük a figyelmeztető felszerelésünket és fényvisszaverő mellényeinket, és jeleztük az autóknak, hogy álljanak meg és segítsenek nekünk. Megjelentek a rendőrök, mondták, hogy visszajönnek segítséggel, és soha többé nem láttuk őket. Nem sokkal később egy monoklis férfi állt meg. Bár nem beszélt angolul, gesztusokkal és a fordító néhány szavával tudtunk kommunikálni. Elkezdte ellenőrizni az autót, úgy tűnt, tudja, mit csinál, azt mondta, hogy a gázkábellel van a baj. Nagyon határozottan azt mondta, hogy elmegy a “dezmembrare”-ba, hogy megszerezze az alkatrészt és megjavítsa. Elment. Ő volt a mi román szuperhősünk? Tényleg visszajön? Folytathatjuk-e az utunkat?
