Hírek
Együtt növekedve: Tapasztalataim a Green Growth projektről Erdélyben
Mielőtt elkezdtem volna a projektet, az motivált, hogy hozzájárulhatok egy olyan kezdeményezéshez, amely lehetőségeket teremt az erdélyi fiatalok számára, különösen a hátrányos helyzetűeknek. A Green Growth projekt célja nemformális oktatási műhelyfoglalkozások szervezése fiatal diákok és felnőttek számára, különös hangsúlyt fektetve a fenntarthatóságra és a zöld fejlődésre.
A projekt során több iskolát is meglátogattunk, és lehetőségünk nyílt arra, hogy olyan diákokkal találkozzunk, akik ugyanabból a régióból származnak, mégis nagyon eltérő élethelyzettel és háttérrel rendelkeznek.
Arra azonban nem számítottam teljesen, hogy mit fogok tapasztalni, amikor megérkezem.
A közösségalapú oktatás gondolata mindig közel állt hozzám. Hiszem, hogy az igazán értékes tanulás valós helyekhez, valós emberekhez és – ami a legfontosabb – valós szükségletekhez kapcsolódik. A Green Growth műhelyfoglalkozások célja nem csupán a fenntarthatóság fogalmának bemutatása volt, hanem az is, hogy az erdélyi fiatalokat arra ösztönözze, hogy kreatívan gondolkodjanak környezetükről és jövőjükről. Sok iskolában olyan hátrányos helyzetű diákokkal dolgozhattunk együtt, akik korábban még nem találkoztak ezekkel a témákkal, és valószínűleg más módon nem is lett volna lehetőségük megismerni őket.
Emellett szerettem volna túllépni a puszta megfigyelő szerepén. Korábban már dolgoztam sérülékeny helyzetű közösségekkel, és minden alkalommal ugyanarra a felismerésre jutottam: a közelség fontos, de önmagában nem elegendő. Valami kézzelfoghatóhoz szerettem volna hozzájárulni, és ez a projekt megadta erre a lehetőséget.
Ami a leginkább megérintett, nem a gyermekek által tapasztalt anyagi hiány volt, hiszen erre bizonyos mértékig számítottam. Sokkal inkább azok a csendes, hétköznapi részletek leptek meg, amelyekről korábban nem is gondolkodtam. Több gyermeknek sebek és vágások voltak az ujjain a tűzifa aprítása miatt. Egy kisfiú szinte mellékesen mesélte, hogy születésnapjára egy pohár vizet és egy darab csokoládét kapott. Másokat idősebb testvéreik neveltek, mert szüleik idénymunkára mentek más településekre vagy országokba, és csak időnként tudtak hazatérni.
Számukra ezek nem rendkívüli nehézségek történetei voltak, hanem a mindennapi élet részei. Mégis minden csoport, amellyel dolgoztunk, tele volt kreativitással. Minden gyermekben ott volt a természetes alkotókedv, amelyet a foglalkozások során szabadon megmutathattak. Ez tette az élményt egyszerre örömtelivé és szívszorítóvá: tudni azt, hogy nem mindegyiküknek van rendszeresen lehetősége olyan térben lenni, ahol szabadon alkothat és kifejezheti önmagát. Néhányuk számára talán ez a workshop volt az egyik ritka alkalom, amikor valaki leült melléjük, és azt mondta: „Az ötleteid számítanak.”
A gyermekek lelkesedése és aktív részvétele segített megérteni a közösségalapú projektek valódi értékét. Ezek a kezdeményezések ott találják meg az embereket, ahol éppen vannak. Nem azt várják el a hátrányos helyzetű közösségektől, hogy eljussanak a lehetőségekhez, hanem maguk viszik el hozzájuk azokat. Arra építenek, ami már eleve jelen van a közösségekben: a kreativitásra, az alkalmazkodóképességre és a tudásra. Az ilyen foglalkozások lehetőséget adnak a gyerekeknek arra, hogy bevonva érezzék magukat, hogy észrevegyék őket, és hogy olyan tevékenységekben vegyenek részt, amelyek felkeltik a kíváncsiságukat és új ötletek megszületésére ösztönzik őket.
Voltak pillanatok, amelyeket érzelmileg nehéz volt feldolgozni. Szembesülni azzal a különbséggel, ami aközött van, amit ezek a gyermekek megérdemelnének, és azok között a körülmények között, amelyekben sokan közülük felnőnek, nem volt könnyű. Mégis valami váratlant is kaptam ettől az élménytől: reményt.
Ugyanazok a gyermekek, akik jelentős nehézségekkel szembesülnek, rendkívül kíváncsiak, fantáziadúsak és tanulni vágyók voltak. A probléma soha nem a képességeikben rejlett, hanem a lehetőségekhez való hozzáférés hiányában. Ez a felismerés megerősítette bennem azt a hitet, hogy az egyenlőtlenség nem csupán anyagi nélkülözést jelent, hanem azt is, hogy nem mindenki fér hozzá azokhoz a terekhez és lehetőségekhez, ahol a kreativitás, a kritikai gondolkodás és a személyes fejlődés kibontakozhat. Rádöbbentett arra, milyen fontos olyan környezetet teremteni, ahol minden gyermek felfedezheti a saját képességeit, és elképzelhet egy jövőt a körülményei által szabott korlátokon túl is.
Remélem, hogy a hozzájárulásom, bármilyen kicsi és rövid ideig tartó volt is, valami értékeset adott ezeknek a diákoknak. Remélem, hogy élvezték a foglalkozásokat, érdekesnek találták őket, és ami a legfontosabb, hogy felkeltették a kíváncsiságukat olyan új témák iránt, mint a fenntarthatóság. Remélem, hogy akár csak egy rövid időre is azt érezhették: valaki odafigyel rájuk, és az ötleteik értékesek az iskola falain túl is.
Amit magammal viszek ebből az élményből, azt nehéz néhány mondatban összefoglalni. Mélyebb megértést kaptam arról, mit jelent közösségekkel együtt dolgozni, nem pedig csupán értük. Emlékeztetett arra, hogy a legfontosabb készségek közé tartozik a figyelmes meghallgatás, a jelenlét és az a nyitottság, amely lehetővé teszi, hogy mások meglepjenek bennünket ötleteikkel és meglátásaikkal.
A célom nem az volt, hogy kész megoldásokat adjak olyan kérdésekre, mint például az újrahasznosítás. Sokkal inkább azt szerettem volna megmutatni, hogy minden új ötlet értékes, és hogy a valódi fejlődés akkor történik meg, amikor együtt növekszünk és tanulunk. Egy teremnyi gyermek képe, akik közül néhányan nagyon nehéz körülmények között élnek, mégis teljes lelkesedéssel és örömmel alkotnak együtt, hosszú ideig velem marad.
